Harmadik bejegyzés - 2013. júniusi tevékenységem
A munkát júniusban a Jedlik Ányos Doktorjelölti Ösztöndíjra benyújtott pályázatnak megfelelően disszertációm tanulmány részének könyvvé alakításával kezdtem. Ezt a munkát egyik opponensem, Takáts József bírálatának figyelembe vételével végeztem el. (A másik opponensi bírálat ekkor még nem állt rendelkezésemre.) A jelzett időszakban a dolgozat ötödik, Az országgyűlés előtt – Kísérlet a reformellenzék politikai pozíciójának befolyásolására című fejezetét javítottam, mivel ezt különálló tanulmányként a Századok nevű folyóiratnak kívánom beküldeni.
A szóban forgó fejezetben amellett érvelek, hogy az 1847 januárjában eszméik ismertetéséhez visszatérő centralisták nagyobb körültekintéssel álltak ki elveik mellett, mint 1844–1845-ben, és több kérdésben is szorosan együttműködtek a reformellenzék zömével. A parlamentnek felelős kormány eszméje pedig ennek köszönhetően került be az Ellenzéki Párt alapító dokumentumául szolgáló Ellenzéki nyilatkozatba. (Bővebben lásd az Első bejegyzésben.)
A munka során a legnagyobb hangsúlyt arra fektettem, hogy a centralisták által kijelölt politikai pozíciót a korábbinál körültekintőbben vessem össze a reformellenzéki vezetők által kijelölttel. Erre Takáts József bírálata ösztönzött: „Néhány esetben részletesebben tárgyalja a disszertáció a vitapartnerek cikkeit is (pl. Kovács Lajosét, Kossuthét), ám az elemzés fókusza mindvégig a centralisták szándékaira, tetteire, érveire, nyelvezetére irányul. Mindez érthető, én mégis a fókusz mozgatását javasolnám a szerzőnek. A politikai tettek és szövegek mindig vitaszituációban jönnek létre, ezért nemigen lehet őket megérteni a vitaszituáció elemzése nélkül: ehhez pedig az elemzési fókusz mozgatására van szükség. Maga a disszertáció is igazolja ezt: a IV/2-es fejezet Kossuth álláspontjának változására irányuló fókusza érdekes következtetésekhez vezetett.” Erre válaszul már most szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az ellenzéken belüli viták sokszor nem a nyilvánosság előtt zajlottak. Azt követően ugyanis, hogy Kossuthot 1844. július elején eltávolították a Pesti Hirlap éléről, az ellenzék megyerendszert védelmező szárnyának nem volt orgánuma. Kossuthnak ugyan sikerült később publikációs lehetőséghez jutnia, de a Hetilapba csak gazdasági témájú cikkeket írhatott. (A Takáts által említett IV/2-es fejezetben ezen írások egy részét elemeztem behatóan.) Politikai vitát tehát e lapban nem folytathatott. A másik liberális lap pedig, az Erdélyi Hiradó – ahová a Takáts által megnevezettek közül Kovács Lajos is írt –, Csengery 1846. január eleji új, közös ellenzéki programot adó cikke után csak ritkán foglalkozott a Pesti Hirlap-beli írásokkal. Azokról a polémiákról pedig, melyek a színfalak mögött zajlottak, csak igen ritkán értesülünk más forrásból. Az ellenzéken belüli viták feltérképezése így a források hiányában sokszor nem, vagy csak részlegesen hajtható végre. A dolgozat újraolvasása során mégis több ponton alkalmazhatónak találtam az opponens javaslatát. A szóban forgó fejezetben például Trefort Ágoston Legközelebbi feladatunk című cikksorozatához fűzhettem fontos, megvilágosító értelmű megjegyzéseket. (⊙ [Trefort Ágoston], Legközelebbi feladatunk I–V, Pesti Hirlap, 1847. január 26., 819. sz., 57; Pesti Hirlap, 1847. február 2., 823. sz., 73; Pesti Hirlap, 1847. február 9., 827. sz., 89; Pesti Hirlap, 1847. február 18., 832. sz., 109; Pesti Hirlap, 1847. március 4., 840. sz., 145; ⊙ [Trefort Ágoston], Legközelebbi teendőink VI, Pesti Hirlap, 1847. június 3., 890. sz., 357.)
Trefort írásaiban a nemsokára megkezdődő 1847–48-as országgyűlésen megvitatandó legfontosabb kérdéseket és az ezekben követendő irányvonalat jelölte ki. Azt már a disszertáció védésre bocsátott változatában is kimutattam, hogy Trefort kívánatainak megfogalmazásakor jórészt a reformellenzék politikai pozíciójához igazodott: „A legfontosabb kérdéseknek Trefort a »városi ügyet, adót, örökváltságot és ősiséget« tartotta. Jórészt tehát azokat a gazdasági kérdéseket tekintette elsődlegesnek, melyek az ország fejlődéséhez elengedhetetlenek voltak. Ebben a pillanatnyi szükségességek mellett minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a municipalistákkal kötött kompromisszum értelmében Trefortéknak igazodniuk kellett a reformellenzék zöme által vallott elvekhez. Az e cikkekben kijelölt politikai pozíció tehát az 1844–45-ben kifejtett centralista kívánatoknál közelebb állt a municipalistákéhoz. Ezt igazolja, hogy Kossuth 1846-ban a Hetilapban szintén a kötelező örökváltságot és a közteherviselést jelölte meg elsődleges feladatként.” (173–174. o. – Kossuth szóban forgó írásai: Kossuth Lajos, A teendők legfőbbike, Hetilap 1846. július 28., 60. sz., 999–1003; Kossuth Lajos, Adó, Hetilap, 1846. december 15. 100. sz., 1639–1644.; Kossuth Lajos, Adózzunk, Hetilap, 1846. december 25., 103. sz., 1687–1691.) Rámutattam, hogy Trefort a Kossuthi érdekegyesítési terminológiát nem használta ugyan, de az érdekek egyesítésével kívánta a magyarországi nemzetiségeket a magyarsághoz közelíteni. (174. o.) Sőt, a közjó előmozdítása érdekében a municipalisták által jóval gyakrabban használt, republikanizmus politikai nyelvét is alkalmazta írásában: „A’ nép’ életéből kell a’ törvényeknek fejlődni: ezt mondja sok conservativ. Ha e’ szavakkal azt akarnák mondani, hogy mit a’ nép igazságosnak és jónak elismer, ’s mi üdvére szolgál, azt törvénybe kell foglalni, alig lehetne kifogásunk e’ nézet ellen”. Trefort azonban itt nép alatt nyilvánvalóan nem csupán a nemességet, hanem a magyarországi társadalom többi osztályát is értette, és a közjót szolgáló törvényekkel mindegyikük felemelkedését el kívánta érni. A centralisták által ritkán használt republikánus politikai nyelvet tehát a municipalisták szokásának megfelelően ki is nyitotta a nemességen túlmutató republikanizmus irányába. Trefort tehát nemcsak kívánatai nagy részében, de e helyütt még beszédmódjában is igazodott a municipalistákéhoz. (175. o.) Az egyetlen pont, ahol Trefort állásfoglalása eltért az ellenzék megyerendszert védelmező szárnyáétól, a városi kérdés volt. A régi centralista elveknek megfelelően fejtette ki ugyanis, hogy a városok belrendezését az országgyűlési szavazatjogtól el kell választani. Ezt olyan választási törvény segítségével képzelte el, mely cenzusos alapon tette volna a követet a város lakóinak képviselőjévé. E törvény eredményeképpen pedig az utasítási jog – amit a centralisták megszüntetendőnek véltek – magától elhalna. (175. o.)
Júniusi vizsgálódásaim megerősítették elképzelésemet, miszerint Trefort a Legközelebbi feladatunkban a municipalistákkal való jó viszony megőrzése érdekében, ahol lehetett, Kossuthék politikai pozíciójához idomult. Megállapítottam például, hogy Trefort az örökváltság szükségességének indoklásánál nagy hangsúlyt fektetett az azt megtagadó nemességet fenyegető gyűlölet kimutatására (⊙ [Trefort Ágoston], Legközelebbi feladatunk III, PH, 1847. február 9., 827. sz., 89), amit finomabb formában már a nemesi adómentesség eltörlésének követelésekor is megtett, mikor arra utalt, hogy ha a nemesség még akkor lemond előjogairól, az még nagylelkűség színében fog feltűnni. (⊙ [Trefort Ágoston], Legközelebbi feladatunk II, PH, 1847. február 2., 823. sz., 73.) Trefort érvelése itt érezhetően Kossuthéhoz igazodott, aki nem sokkal korábban a Hetilapban hívta fel erre az adózni nem kívánó nemesek figyelmét: „Adózzunk urak, különben megadóztatunk. Menjünk, különben menettetünk.” (Kossuth Lajos, Adózzunk, Hetilap 1846. december 25., 103. sz., 1687–1691.) Ezenkívül Trefort az örökváltságot állami kármentesítéssel hajtotta volna végre (⊙ [Trefort Ágoston], Legközelebbi feladatunk III, PH, 1847. február 9., 827. sz., 89), méghozzá a municipalistákkal szinte megegyező módon. Mint azt már disszertációm védésre bocsátott változatában is jeleztem, Trefort elképzelését legrészletesebben még január 17-én ⊙ áljeles cikkben fejtette ki, mikor az angol örökváltsági minta követését ajánlotta. Trefort szerint a jobbágyok nagy része nem képes megváltani saját magát, így az államnak kell segítséget nyújtania nekik, úgy ahogy Anglia nyújtott segítséget a rabszolgák felszabadításához gyarmataiban. Anglia húszmillió font sterlinget fizetett ki a rabszolgák tulajdonosainak, amit a rabszolgáknak nem kellett visszafizetniük. Magyarországon a cikkíró ezt úgy látta megoldhatónak, ha az állam kölcsönt vesz fel, amiből kártalanítja a földesurakat, majd a kölcsönt és annak kamatait az általános adóalapból törleszti „mellyhez mindenkinek vagyonához aránylag” kell járulnia. „Vagy a’ kölcsönt el is lehetne mellőzni. Akkor az urbéri jövedelemből státusjövedelem (rente) volna képezendő, a’ telektől járó urbéri tartozások’ értéke meghatároztatván. A’ státus tehát ez öszletet a’ földesurnak évenkint fogná fizetni, fentartván magának a’ jogot ezen rente-t beváltani. A’ státus által fizetendő jövedelemre adott utalványok eladhatók ’s másokra átruházhatók levén, – a’ földesur ezen müködés mellett ugyanazon helyzetbe jőne, minha az örökváltság’ fejében készpénzt kapott volna”. Trefort ugyanakkor azt is jelezte, hogy az állami beavatkozással történő örökváltságnak csak ezt az egy módját látja. (⊙ [Trefort Ágoston], Örökváltság angol módon, Pesti Hirlap, 1847. január 17., 814. sz., 37.) A Kossuth szócsövévé váló Hetilap nem sokkal később hasonló tervet vázolt fel. E szerint az örökváltságot követően a jobbágyság terhei azonnal könnyebbülnének a már nem fizetendő úrbéri tartozásokkal, míg az általa eddig fizetett tízmillió forintnyi közadó felét a nemesség vállalná át. A jobbágyság adójából így felszabaduló ötmillió forintot azonban még 20–25 évig beszednék, hogy ebből kártalanítsák a földesurakat. (A földbirtokosok kárpótlásának módját a cikk nem részletezte.) Ezt követően a jobbágynak már ténylegesen csak az ötmilliónyi közadót kell majd fizetnie. (A. n., Adjunk a szavaknak valódi értelmet, Hetilap, 1847. február 19., 119. sz., 225–230.) Az örökváltság kérdésében tehát nem volt lényeges eltérés a két ellenzéki csoport álláspontja között, így ez az ügy összekötő kapocsként szolgálhatott köztük a nélkül is, hogy Trefortnak a Kossuthék által kijelölt politikai pozícióhoz kellett volna igazodnia.
Az adóügyön Trefort a nemesi adómentesség eltörlése és a közteherviselés megvalósítása mellett évi tizenhárommillió forint adó befizetését is értette, melynek egy részét indirekt adó útján kívánta előteremteni. Az indirekt adó fajtái közül a dohánymonopóliumot elvetette, és egy korábbi Pesti Hirlapos cikkre utalva a földbirtok szerződések belajstromzási bélyegdíját, a szeszégetési és a húsfogyasztási adót ajánlotta. (⊙ [Trefort Ágoston], Legközelebbi feladatunk I, Pesti Hirlap, 1847. január 26., 819. sz., 57. A korábbi cikk: T. A. [Trefort Ágoston], Indirect adó II, Pesti Hirlap, 1845. január 16., 422. sz., 31.) A dohánymonopólium bevezetése ellen nemcsak Trefort, hanem Kossuth is tiltakozott, így az ezzel kapcsolatban írtakat a reformellenzék zöme sem kifogásolhatta. (Trefort korábbi írásai, melyekben a dohánymonopólium ellen foglalt állást: T. Á. [Trefort Ágoston], Vámügy és a’ B. P. Hiradó, Pesti Hirlap, 1845. július 20., 506, sz. 45; T. Á. [Trefort Ágoston], Vámügy, Pesti Hirlap, 1845. október 31., 565. sz., 289. Kossuth állásfoglalására lásd például: Kossuth Lajos, Vámügy, Hetilap, 1846. május 22., 41. sz., 699–700.)
A júniusi kutatásaim közben feltárt adatok tehát szintén azt mutatják, hogy a legközelebbi feladatok meghatározásakor Trefort is jobbára az ellenzék egésze által elfogadott elveket ismertetett, miközben érvkészletében és nyelvhasználatában is többször igazodott az oppozíció zöme által alkalmazotthoz. A Trefort által a reformellenzéknek kívánt politikai pozíció így csupán a követutasítások eltörlésében, és a városi kérdés centralista alapú rendezésében tért el a Kossuthék által óhajtottól.